Căutare

Számára ugyanis ez az egyetlen valóban megfogható lehetõség. Csakis népszerûségére alapozva próbálhat meg visszakerülni az elnöki funkcióba.
 
Ami egy európai országban kevésbé magától értetõdõ: választottunk folytonosan a románok, nem pedig a román állampolgárok elnökének nevezi magát, s a néprõl beszél, azt a benyomást keltve, hogy nem a román állam polgárai által választott parlament tagjai, az ország lakosságának legitim képviselõi, hanem valamiféle – a néptõl és az istentõl elrugaszkodott – maffiózók függesztették fel állásából.

Arról persze, hogy kikbõl áll a román parlament, hosszasan lehetne értekezni. Tagjait azonban épp azok a választók választották – saját képükre és hasonlatosságukra –, akiket Bãsescu elnök ma népként idéz. Ha saját megválasztását legitimnek tekinti, akkor a parlamentét is annak kell tekintenie. Nemkülönben a Tãriceanu-kormányt, amely ugyan csupán a választók huszonkét százalékának opcióit jeleníti meg, de amelyet – amint azt a kormánytagok beiktatásakor tapasztalhattuk – a túlnyomó parlamenti többség támogat. Milyen alapon beszélhet az elnök ilyen körülmények közt illegitim kormányról, milyen alapon kérdõjelezheti meg a parlamenti döntés jogosultságát?

A kulcskérdés nyilván a törvényesség fogalmának értelmezése. Bãsescu elnök a törvényességen nem a konkrét és valóságos választótestület akaratának tiszteletben tartását, hanem a homályos értelmû nép iránti homályos értelmû hûséget érti, a nép pedig a román politikai zsargonban kulturális nemzetet jelent.

Ezeknek a fogalmaknak a jelentése az európai demokráciák szóhasználatában egészen másként fest. A francia nép még akkor sem a francia nyelvû, kultúrájú és származású emberek közösségét jelenti, ha a francia nyelvet és kultúrát az állam az állampolgárság alapfeltételeként kényszeríti rá polgáraira. A francia nép a francia állampolgárok közösségét jelenti: ezt a közösséget a franciák is nemzetnek nevezik, de a francia nemzet tagja nem föltétlenül francia szülõktõl származik, elég, ha Franciaország földjén (azaz határain belül) látta meg a napvilágot.

Bãsescu elnök ezzel szemben az összes románok elnökének tekinti magát, függetlenül az államhatároktól. Amihez persze kulturális vonatkozásban joga van, sõt egy olyan ország elnökeként, amely a román kulturális közösség tagjainak túlnyomó többségét képviseli, ez kötelessége is.

Politikusként azonban, mikor éppen újabb kampányát készíti elõ, semmiféle jogalapja nincs arra, hogy minden románok nevében szónokoljon. De még csak arra sincs, hogy pusztán az országban élõ románok képviseletében lépjen fel. Õt ugyanis a magyar (s feltehetõleg a roma) választók jelentõs része is megválasztotta. Hogyan számíthatna a továbbiakban is a szavazatainkra, ha folyamatosan románokról és nem román állampolgárokról beszél?

Persze mi azt sem fogjuk elfelejteni neki, hogy a kisebbségi törvény éppen az „elnöki párt” ellenállása miatt nem ment át a törvényhozáson, s a demokraták magatartását az elvileg pártok fölött álló elnök egyetlen szóval sem nehezményezte. Annak ellenére sem, hogy tudnia kellett, elnöki pozícióját végsõ fokon azoknak a magyar szavazóknak köszönhette, akik az RMDSZ-vezetés opciójával szembehelyezkedve Adrian Nãstase helyett rá adták szavazatukat, s akiknek döntései végül is lehetõvé tették, hogy az RMDSZ legitim módon – gyakorlatilag saját választóinak akaratához igazodva – részt vehessen a kormányzásban, s ezzel hatalomra segítse a D. A. Szövetséget magát is.
 
Bãsescu elnök aligha várhatja el tõlünk, hogy ismét rá adjuk majd a szavazatainkat.